/.../ A 11. szám alatt van a Wesley János metodista lelkészképző. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségé ez is, mint egy óvoda Gemzsén, általános iskola Jándon, művészeti képezde Dunaújvárosban és még sok helyen. Bonyolult és nagy szociális és tanító szervezetet tart fenn ez a valaha szakadárnak számító egyház, amely persze már csak szakadár, mert a Fidesz–KDNP-többség az egyház címet megvonta tőle. Lehetne egyesület, ám Iványi Gábor ezt megalázónak tartja, inkább Strasbourg-ban pereskedik. Kései igazság lesz, ha lesz, sokra nem megy vele. Háromezer hátrányos helyzetű gyereket oktatnak szerte az országban, csak az ebédköltségük napi egymillió. És hát honnan a fenéből jöhetne ez össze állami támogatás híján? Azért bent a teremben, ahol a közönségtalálkozó lesz, majd odadörmögi, hogy jó hír van, a gazdasági vezető szerint most is ki tudják fizetni a nyolcszáz fős személyzetet, tanárokat, takarítókat, mindenkit. Hogy jövőre mi lesz, csak az Isten tudja. /.../
    De most még csupán a főiskola kapujánál vagyunk. A bronztáblákat nézem, mindegyik egy-egy lelkész földi emlékét hirdeti, köztük Iványi Tiborét, Gábor apjáét, aki 1974-ben két lelkész- és két diakónus társával kivált a hatalmat kiszolgáló metodista egyházból. Évekig zaklatták, kilakoltatták őket, a fia, aki megfogadta, hogy amíg nem lesznek szabad egyház, nem vágja le a szakállát, felfüggesztett börtönt kapott. Sose vágta le, 1981-ben sem, amikor a Testvérközösséget államilag elismerték. A rendszerváltás után sem. Ha megteszi, most újrakezdhetné a szakállnövesztést.
    Mögöttem már kopognak a vendégek cipői. Egy nő azt mondja, Irma igazán szólhatott volna, hogy Várhegyi Asztrik pannonhalmi apát végül is nem jön, ő arra készült, hogy majd vitatkoznak Iványival. Valaki közbeszól: az apát lázas, a titkára telefonált.
    Régi társaság, néhányukat évtizedek óta ismerem. Ugyanaz a nyomasztó érzés látni őket, mint az ilyen korosztályi összejövetelek mindegyikén. Fiatal emberek jönnek szembe a múltból, öreg arccal. A hetvenes, kora nyolcvanas évek menekültjei ők is. Szentirmay László, akit Irmának hívnak, és aki a Magyar Rádióban dolgozott, két motort is megült akkoriban: játszott a Neoprimitív zenekarban, és vezette a Közgázon a Polvax nevű, szolidan alternatív klubot, ahová Pozsgaytól Nyers Rezsőig sok embert, főleg reformereket hívtak meg. Először ’81-ben kényszerültek felfüggeszteni a vitaesteket, akkor, amikor Iványiék épp jól jártak. Másodszor ’84-ben fenyegették meg őket felülről, fölöttébb hatásosan. A társaságban mindig elmesélik annak a fiúnak a történetét, aki a hatósági zaklatások miatt tíz évre külföldre menekült. Pár éve indultak újra. Mondhatni, jelképesen ők is rájöttek arra, hogy még mindig nem vágathatják le a szakállukat. Iványi meg befogadta őket a Dankó utcába. /.../

    Miről fogunk beszélni így, hogy Várhegyi Asztrik nem jött el? Kitől kérdezzem meg, hogy hol maradt a katolikus egyház keresztényi szolidaritása akkor, amikor a kormánytöbbség Iványiéktól elvette az egyház nevet? Felajánlotta-e bármelyik elismert egyház, hogy segít enni adni azoknak a gyerekeknek, akiket a Fidesz megfosztott a támogatástól? Miért hisszük azt, hogy ha egyszer megúsztuk a politika dúlását, mindörökre biztonságban vagyunk? /.../
    Aztán a beszélgetés Iványi Gáborral. Nézem ezt a bölcs, nyugodtnak tűnő embert, amint bevallja, sokszor nem alszik éjszaka, azon jár az esze, mi lesz az iskolákkal, óvodákkal, a hajléktalanszállóval, a népkonyhával, a kórházzal és a főiskolával. És egyszer csak mond valamit, amit paptól ritkán hallani, de nekem egy pap kizárólag ettől a mondattól pap. Olyan keveset tudunk Istenről, mondja egyszerűen. Negyven éve hisz, tanít és prédikál. És van mersze, ereje odatenni az egész életét egy csavargó mellé, aki kint álldogál a jeges szélben, és aki aztán igazán keveset tudhat Istenről. De talán Isten se nagyon töri magát ez ügyben.

Részletesen: Szénási Sándor írása a 168 Óra Online-on